Aparhanti Felhőcske Óvoda

A három kismalac és a farkas

(Angol népmese)

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:

- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:

- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.

- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.

A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:

- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.

A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.

A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:

- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!

A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

A három kis kecske, a bak és a farkas

Volt egyszer egy kecskecsalád: egy bakkecske, három kis kecske meg egy anyakecske.

Elindultak az erdőre friss rügyeket szedni. Mikor az első ment, meglátta egy farkas.

- Hova mész, te kis kecske? (vastag hangon)

- Megyek az ágra. (vékony hangon)

- Hát nem félsz, hogy megeszlek? (vastag hangon)

- Jaj, félek! (vékony hangon)

- Hát mért beszélsz olyan vékony hangon? (vastag hangon)

- Mert félek. Edd meg a másikat, mert az kövérebb. (vékony hangon)

Akkor jött a közbelső.

- Hova mész, te kis kecske? (vastag hangon)

- Megyek az ágra. (vékony hangon)

- Hát nem félsz, hogy megeszlek? (vastag hangon)

- Jaj, félek! (vékony hangon)

- Hát mért beszélsz olyan vékony hangon? (vastag hangon)

- Mert félek. Edd meg a másikat, mert az kövérebb. (vékony hangon)

Akkor jött a legnagyobb.

- Hova mész, te kis kecske? (vastag hangon)

- Megyek az ágra. (vékony hangon)

- Hát nem félsz, hogy megeszlek? (vastag hangon)

- Jaj, félek! (vékony hangon)

- Hát miért beszélsz olyan vékony hangon? (vastag hangon)

- Mert félek. Edd meg, amelyik utánam jön, mert az bak. (vékony hangon)

Akkor jött a bakkecske.

- Hova mész, te bakkecske? (vastag hangon)

- Megyek az ágra. (vastag, erős hangon)

- Hát nem félsz, hogy megeszlek? (vastag hangon)

- Nem félek, mert két pár pisztoly fejem felett, poros zacskó lábam között. Elfuss, ha az életed

kedves! (vastag, erős hangon, kiáltva)

Hó, có, megijedt a farkas, s elfutott! Még ma is fut, ha eddig meg nem állott. Itt a vége, fuss el

véle!


 

A mezei nyúl és a sündisznó (népmese)

   Egyszer egy szép nyári napon künn a mezőn találkozott egy mezei nyúl egy sündisznóval. A mezei nyúl bosszantani kezdte a sündisznót. Azt mondja neki:

- Te sündisznó, ezekkel a horgas lábakkal hogy mersz te megindulni, hogy is tudsz te menni?

A sündisznó nem hagyta magát, visszavágott szóval:

- Én ezekkel a horgas lábaimmal jobban tudok futni, mint te azokkal az egyenesekkel!

Azt mondja a nyúl:

- Én azt nem hiszem.

- Na, ha nem hiszed, akkor fogadjuk le.

   Hamar lefogadták. Csináltak egy nagy fogadást ketten. Mikor kész volt a fogadás, akkor azt kérdi a nyúl a sündisznótól:

- Na, mikor futunk?

Azt mondja a sündisznó:

- Holnap reggel, mikor a nyolcórás vonat megy.

Azt mondja a nyúl:

- Miért nem most?

- Azért, mert haza kell mennem, hogy egyek. Holnap reggel nyolc órakor ebbe a pontos helybe legyünk mind a ketten.

   Na, a sündisznó hazament. Otthon a felesége várta az étellel. Miután megvacsoráztak, hát elmesélte a feleségének, ami történt:

-Ni te, én fogadtam a nyúllal, hogy én jobban tudok futni, mint ő.

Azt mondja a felesége neki:

- Ne szamárkodj, hát hogy tudnál te jobban futni, mint a nyúl?

- Hagyd csak el te, majd kiokoskodjuk!

   Másnap reggel felkeltek, megreggeliztek, s kimentek a mezőre. De nem arra a föld végére mentek, ahol kellett, hogy találkozzanak a nyúllal, hanem a másik végére; ott a feleségét a sündisznó beállította az egyik barázdába. Azt mondta neki:

- Amikor a nyúl a másik barázdán ideér, akkor te jó előre kiálts: "Én már itt vagyok!"

Akkor a sündisznó elment a földnek a másik végére, a találkozott a nyúllal.

- Szervusz, nyúl koma!

- Szervusz, sündisznó koma!

- Eljöttél?

- Eljöttem!

- Na, hát futunk?

- Futunk.

- Na de hogy futunk, hogy jobb legyen? - kérdezte a mezei nyúl.

Azt mondta a sündisznó:

- Én futok az egyik barázdában s te a másikban. hogy ne akadályozza egyik a másikat a futásban.

- Helyes, jól van.

A nyúl megállott az egyik barázdában, a sündisznó a másikban.

Akkor a sündisznó azt mondta a nyúlnak:

- Én számolok egy-kettő-hármat, s mikor a hármat mondom, elrugaszkodom.

S a sündisznó olvasott:

- Egy, kettő, három!

   Akkor mind a ketten nekirugaszkodtak, de a sündisznó csak kettőt ugrott, s lebújt a barázdába. De a másik sündisznó ott volt a másik végében a földnek, s mikor a nyúl odaérkezett, akkor rákiáltott:

- Én már itt vagyok!

Akkor azt mondja a nyúl:

- Nem volt jó, még egyszer futunk!

   Akkor visszafordultak, s kezdtek visszafelé futni, de az a sündisznó is csak kettőt ugrott, s lebújt. A nyúl tőle telhetőleg futott, úgy, hogy annál jobban még nem futott soha. Mikor a föld végéhez érkezett, a másik sündisznó azt kiáltja:

- Én már itt vagyok!

- Nincs jól, még egyszer futunk!

   Visszafele is megfutamodtak. A sündisznó lebújt, a nyúl pedog futott tőle telhetőleg. Mikor érkezett a másik végére a földnek, a másik sündisznó szintén kiáltja:

- Én már itt vagyok!

- Nincs jól - mondja a nyúl -, még egyszer futunk, negyedszer.

   Na de a nagy futásban megreszketősült a nyúl lába, és a föld közepénél elesett, nem bírt továbbmenni. A sündisznók peidg lekacagták a nyulat, övék volt a nyereség. Hazamentek nagy kacagva, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Kormos István: A tréfás mackók

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos,
egy bozontos
öreg medve,
annak pedig fia kettő,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
tréfás kis semmirekellő.
 
Hát egyszer
az öreg medve
megy,
megyen
a rengetegbe,
megyen egy kis málnát
szedni,
megy a boglyos,
lompos,
loncsos,
a bozontos
öreg medve
éhségiben málnát enni.
 
Megyen a medve,
morrog a mája,
megy vele
a rengetegbe
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.
 
Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.
 
Elunják a hosszú sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
sorra veszen minden tréfát.
 
Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:
 
„Úton megyen, nem poroz,
vízen megyen, nem csobog,
nádon megyen, nem suhog,
sáson megyen, nem susog,
eső éri, nem ázik,
ha fagy éri, nem fázik…
Mi az?”
 
Felel rá az öreg medve:
„Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a napsugár!”
 
Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi elő a sok tréfát.
 
Szól a nagyobb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:
„Erdőn átal
vég vásznakat teregetnek…
Mi az?”
 
Felel rá az öreg medve:
„Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony az országút!”
 
Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.
 
Szól a kisebb
boglyos
lompos,
kis bozontos:
 
„Kifele megy:
befele áll,
befele megy:
kifele áll,
lefele megy:
felfele áll,
felfele megy:
lefele áll…
Mi az?”
 
Felel rá az öreg medve:
„Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a macska farka!”
 
Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.
 
Szól a nagyobb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:
 
„Zöld istállóban
fekete lovak
piros szénát esznek…
Mi az?”
 
Felel rá az öreg medve:
„Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a görögdinnye!”
 
Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.
 
Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:
 
„Madarak szállnak szárnyak
nélkül,
fára ülnek lábak nélkül,
jön egy király napkeletről,
mind megeszi szája nélkül…
Mi az?”
 
Felel rá az öreg medve:
„Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a hó és a nap!”
 
Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedné még sorra a tréfát,
de az apjuk
csöndet int,
a két mackóra tekint,
két kis bozontos fiára,
és ő kérdez utoljára:
 
„Úton megyen médula,
keze-lába korcsolya,
szőr maga, szőr nadrágja,
szilágyi bársony a szakálla…
Mi az?”
 
Hallgat ám
a két okos,
boglyos,
lompos
és bozontos
tréfálkozó kicsi bocs.
Tekergetik
nyakukat,
úgy szégyellik
magukat.
Mondogatják magukban:
„Úton megyen médula,
keze-lába korcsolya,
szőr maga, szőr nadrágja,
szilágyi bársony a szakálla…
Mi az?
Mi az?”
 
Szól az apjuk:
„Látjátok?
Éppen ezt nem tudjátok.
Majd megmondom, micsoda:
Hát a MEDVE –
no, elég volt,
elég mára a tréfából,
mind a kettőtök buta!”
 
Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt,
egymás mellett,
kéz a kézben,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.


 

A kakas és a pipe

Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek.
Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje.
Hát azt mondta a pipe:
- Menj gyorsan kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfulladok.
Szalad a kakas a kúthoz.
- Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétől.
- Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól.
Elment aztán a kakas a szép lányhoz.
- Szép lány, adjál koszorút.
- Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.
Elment a kakas a tehénhez is.
- Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Elment a kakas a réthez.
- Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltban nem mégy kaszáért.
Elment a kakas a boltba:
- Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt. Akkor szegény kakas elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparni, ott lelt egy karajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készített koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenesen vitte a pipének, épp jókor, mert szegény pipe
majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt.

 

 

Mátyás király és az igazmondó juhász

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!

- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

- Én megmutatom, hogy fog hazudni!

- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!

- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.

- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.

- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.

Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:

- Isten hozta, király uram!

- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?

- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.

Azt mondja a burkus király:

- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.

- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.

- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom!

Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.

Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.

Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:

- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre!

Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:

- Mi újság a tanyán?

Mondta erre ő, a maga nevében:

- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette!

Mikor kimondta, megijedt.

- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!

Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi hír a tanyán?

- Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.

- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.

Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi újság a tanyán?

- Ellopták az aranyszőrű bárányt.

- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.

Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.

- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.

- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.

Nagy volt Mátyás király öröme.

- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.

De azt mondja a juhász:

- Ott ül középhelyt, a két király közt.

- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.

- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.

És így lett a juhászból burkus király.

 

 

Ilók és Mihók

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy özvegyasszony s volt annak egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:

- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, édes Mihókom?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy az Ilókék házához, s egy tűt kap ajándékba. Hazafelé jövet megunta a tűt a kezében tartani, s amint egy szénásszekérhez ér, beszúrja a tűt a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a szénában a tűt, de sehol nem leli. Elment hát haza az anyjához.
- Hol voltál, édes Mihókom?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy tűt.
- Hadd lássam.
- Egy szekér szénába szúrtam, de nem lelem sehol benne.
- Jaj, fiam, nem jól tetted; a kalapodba kellett volna szúrni.
- Máskor úgy teszek, édes anyókám.

Egyszer megint azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy leánynézni, s kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beleszúrja a kalapjába, de az ekevas nem akart megállni, hol jobbra, hol balra húzta le a kalapot, sőt még a fejét is jól összeverte. Végül megunta a dolgot Mihók, s elhajította az ekevasat a sárba. Hazamegy üres kézzel.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy ekevasat
- Hadd lássam.
- A kalapomba szúrtam, de nem akart megállni, s elhajítottam.
- Jaj, fiam, nem jól tetted, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.
- Máskor úgy teszek.

Nemsokára megint elkezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a leányos házhoz, s kap ajándékba egy kiskutyát. Hazamenet a vállára veti, s úgy viszi haza. A kiskutyának sehogy se tetszett az a hely, minél jobban nyomta Mihók a vállához, annál jobban fickándozott a kiskutya, végül mardosni kezdte Mihók vállát. Mihóknak nagyon fájt, s eldobta a kutyát.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki,
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Egy kiskutyát.
- Hadd lássam.
- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. Egy madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: kucó! kucó!
- Máskor úgy teszek.

Eltelik néhány nap, megint rákezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókékhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt rá, és maga után vonszolva ballag hazafelé, miközben minduntalan szólítgatja a szalonnát: kucó, kucó. A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból összegyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak a madzagot hagyták meg.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki.?
- Nem vittem, adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
- Hisz ez csak egy madzag!
- Arra kötöttem, magam után húztam, lehet, hogy megették a kutyák.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. A hátadra kellett volna venned, hazahoznod, és a házba felakasztanod a füstre.
- Máskor úgy teszek.

No, eltelik egy hét, újból mondja Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Ered, fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálódzott és rugdosta a borjú, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra, s felakasztotta a kakasülőre.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak egy borjút.

- Hol van, nem látom?
- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
- Jaj, édes fiam, nem jól tetted. Gyengéden körül kellett volna kerekíteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtába a jászol elébe kötni, s szénát vetni elébe.
- Máskor úgy teszek.

Eltelik egy hét, újra mondja Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy, és odaadják neki a leányt. Mihók egy kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: ,,ne, bocikám, ne, ne!" Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet elébe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Ilókot, hihihi.
- Hát hol van?
- Bekötöttem a pajtába.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rá, s hozd be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, s hányta rá a szemeket. Szegény Ilók azt gondolta, hogy Mihók gúnyolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.
Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, kiengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. A vendégeskedés után felvitték Mihókot és Ilókot a padlásra, s lefektették őket a szénába. Ilóknak nem tetszett ez a nyoszolya, egyre csak azon járt az esze, hogy elszökhessen, ezért lekéredzkedett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagylábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt kinn volt az udvaron, leoldozta a zsinórt és egy kecske lábára kötötte, ő meg elillant haza. Mihók csak várta, várta; kiabált utána, s hogy nem jött rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegni kezdett, s Mihók anyja a nagy lármára felment a padlásra, hogy lássa mi a baj?
- Hol van Ilók, fiam?
- Odalent megkecskésedett, édes anyókám.
- Hogy kecskésedett volna?
- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja a zsinórt tapogatva megfogja a kecskét, és rájön, hogy mi történhetett. Felkölti a vendégeket, és megint mind elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy üggyel-bajjal, s még egyszer visszaviszik a vőlegényhez. Újból egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem holtak.

 

A szamárrá változott barát

 

Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe fogva.

Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik.

Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött.

 Az csak nagyot nézett.

 - Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? - kérdi a baráttól.

 Az meg azt mondja:

 - Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam.

 A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:

 - Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!

 Leszedte róla a szerszámot, és elengedte.

 A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek.

 A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár.

 Odament hozzá, és a fülébe súgta:

 - Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgyse veszem meg magát még egyszer!

 Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.

 

 

Az állatok nyelvén tudó juhász

 

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

- Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához.

Kérdezte a kígyók királya:

- Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

- Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta:

- Ne kérdezd; az isten adta.

Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet.

- Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.

- Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége.

- Nem lehet! - kötötte magát a juhász.

De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

- Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e!

A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.

Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

- Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki:

- Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

De a kakas azt mondta:

- Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.

 

A kisgömböc

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt.
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! - S azzal hamm, bekapta!
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsőt, menjen nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc - hamm! - bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
- Eredj, leányom - mondja a legkisebb leánynak -, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.
Fölmegy a kisleány nagy sebesen, de a kis gömböc őt is bekapta.
- Na megálljatok - mondja a szegény asszony -, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: "Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?!" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
- Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! - S hamm! - bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A három fenyőfa

 

Három fenyőfa állt a dombtetőn.
A legnagyobb fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő , nem volt olyan terebélyes,de napról-napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban ,igazán nagyon kicsi volt,
vékony törzsű és egészen alacsony.
-Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő- sóhajtotta a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó.
Karácsony közeledett:
-Bárcsak eljönne értem a Télapó, és elvinne karácsonyfának !-sóhajtotta a Legnagyobb fenyő.
-Bárcsak engem vinne!-mondta a Kisebbik fenyő
-Bárcsak engem választana !- kívánta a Harmadik fácska.
Egy napon, fázos kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
-Kérlek Legnagyobb fenyő,itt maradhatnék az ágaid közt?-szólította meg félénken a kismadár a fát.
-Nem lehet !-mondta a Legnagyobb fenyő-Nem lehet madár az ágaim között, mert éppen karácsonyfának készülök.
-Pedig ,úgy fázom- panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált , a Kisebbik fenyőhöz.
-Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között?-kérdezte.
-Nem!- felelte a Kisebbik fenyő- Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik fácskához.
-Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között?- kérdezte.
-Hogyne maradhatnál kismadár- felelte a Harmadik fácska- Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt.
Hosszú idő múlva a Harmadik fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon.
Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő elött is, de amikor a Harmadik fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket.Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállt az utasa.
-Télapó vagyok- mondta- Karácsonyfát keresek, egy nagyon kedves , kicsi gyermek számára....
-Vigyél engem !-kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
-Engem vigyél !-ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik fácska , azonban megsem szólalt.
-Te nem szeretnél eljönni ?- kérdezte a Télapó.
-Dehogynem! Nagyon szeretnék- felelte a Harmadik fácska- De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra.Éppen elaludt.
-Kicsike fa- mondta a Télapó- te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt.
Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt, a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük.
És a kicsi szánkó, ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon.........

 

 

A madarak karácsonya

 

A veréb vette észre először az udvar közepén felállított póznát.
- Mi lehet az? - csodálkoztak a madarak.
- Hogy nem fa, az biztos - mondta a feketerigó. - Nincsenek ágai.
- Nem is villanyoszlop - mondta a seregély. - Nincsenek rajta drótok.
- Ez alighanem a harkálynak a karácsonyi ajándéka - szólt a vörösbegy. - Azért kapta, hogy legyen mibe lyukakat vájnia.
- Micsoda butaság! - gondolta a többi madár. - Miért épp a harkály kapna karácsonyi ajándékot az emberektől? A többiek talán nem szórakoztatják őket ugyanúgy? Még énekelnek is nekik. Karácsonykor minden ember kap ajándékot, akkor a madarak közül miért csak a harkály kapna?
Mind összegyűltek az udvaron, hogy felcsipegessék a morzsákat. Ez elég veszélyes volt, mivel a macska folyton ott ólálkodott a bokrok alatt.
- Oszolj! - harsant fel a seregély hangja, ahogy felbukkant a macska a közeli hortenziabokorban. Mind nagyon féltek a sárgán villogó szemektől és a veszélyes karmoktól.
- Nem túl kellemes itt, ebben a kertben - állapította meg a pinty. - Rágondolni is rossz, mi lesz tavasszal, amikor kikelnek a fiókáink. Ők nem tudnak olyan gyorsan repülni, mint mi.
Másnap, karácsony reggelén dermesztő hideg volt. A feketerigó dideregve ült egy kopasz faágon. Egyszer csak felkiáltott: - Nézzétek a póznát!
A madarak mind odagyűltek. Kíváncsian nézték, mi történt.
Egy négyszögletes asztalka állt a pózna tetején, felette pedig tető. Az asztallapon mintha valami ennivalóféle lett volna.
Először a vörösbegy merészkedett a közelébe.
- Gyertek ti is! Gyertek ide! - füttyentett a többieknek. - Ez itt mind eleség.
A madáretetőben - mert az a fedeles kis asztal madáretető volt -, gazdag lakoma várta őket. Volt ott szalonnabőr, dió, száraz kenyér és egy tál napraforgó is. Az etető szélén különféle csemegék lógtak: két kis hálóban amerikai mogyoró és még egy fél kókuszdió is.
- Ez a mi karácsonyi ajándékunk - csiripelte a veréb.
- Ide még a macska sem tud felmászni - szólt megkönnyebbülten a pinty.
A vörösbegy a háziak ablakára szállt, és hálásan dalolta: “Köszönjük! Köszönjük! Boldog ünnepeket!”.

 

 

A három szegény parasztlány

 

Akkoriban még másként működött a házasság: nem szerelemről, vagy családról, hanem hozományról szólt. Myrában élt három szegény parasztlány, egyedül. Nem volt senkijük, de már mindhárman eladósorba kerültek. A legidősebb lány már megtalálta a szerelmet, ám hozomány nélkül esélye sem volt, hogy összeházasodhasson választottjával.

Egy este a kisebbik nővér halk motozásra lett figyelmes. Borzasztóan hideg volt, ezért magára kapott egy vastag köpenyt, s úgy nézett ki a tornácra. Kinyitotta az ajtót, s egy hatalmas, pénzzel teli zsákot talált. Körülnézett, de már nem látott senkit. Miután a nagyobbik testvér férjhez ment, még kétszer megtörtént a csoda. Bár nem tudták ki lehetett a jótevő, a kisebbik lány még látott a távolban egy vörös palástot, és egy hatalmas süveget. Ma már tudjuk, hogy Szent Miklós püspök volt az.

 

 

A fenyőfa


  Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 23.
Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak a Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt
  Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni.
  Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóember.
  A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:
Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem is kell,
sötét erdőt járod,
levelünk a párod.
Télapónak vidd el őt,
keressen egy kis fenyőt,
sűrű ágú, zöld szoknyájú
tűlevelű ismerőst.
Hozd el azt a kis fenyőt,
minden gyerek várja őt!

  Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
  - Hm... ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak?
  - Vigyél magaddal! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
  - Persze hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt a nyúl.
  - Errefelé lakik a Télapó? - kérdezett rá a Hóember.
  De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
  - Vau! Vau! -ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát.
  Elszomorodott a Hóember.
  - Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.
  És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn....
  A Hóember megremegett és .... darabokra szakadt szét. Csak a vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
  Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
  - Hol az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?
  Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
  Megjött Bobik is.
  - Hol a Hóember?
  A Hóember nincs sehol
  Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát
  - Mit viszel, komám? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk!
  - Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! - szólt a Róka és elfutott.
  A Farkas meg utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
  Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogattál:
  - Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?
  - Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
  - Ne ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
  - Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák
  És a nyuszik nekiláttak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: mancsukkal veregették, dagasztották, farkukkal legyezgették, ragasztották.
  A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
  - Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni Télapót.
  Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a  Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
  - Egy levéllel? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?
  S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!
  -Levél nélkül pedig a Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.
  S egyszerre - honnan, honnan nem: - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
  - Itt a levél! Itt a levél!
  És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre.
  Hát így történt mindez.
és mindannyian, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz.
  A Hóember sietve lépkedet, nagyon izgul: hol egy dombról gurult le, hol egy gödörbe pottyant, hol egy tuskóba botlik.
  Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
  Végül is elérkeznek Télapóhoz.
  Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
  - Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?
  Itt mindannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta neki, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez.
  A Medve visszabújt a barlangjába- tavaszig kialussza magát.
  És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

 

 

Kacor király

 

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

  A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

  A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

  - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

  - Én vagyok a Kacor király!

  - Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

  - Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.

  Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

  A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

  - Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

  Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: “Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.”

  Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

  - Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

  - Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

  - Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.

  - Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

  Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

  - Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

  Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

  - Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

  - Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

  - Az már más! Várj egy kicsit.

  Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

  - Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

  A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

   - Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

  S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

  A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

  - Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

  Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!

  Elröppent ijedtében a varjú is.

  Még most is mennek, ha meg nem álltak.

 

Márton legendája

 

  Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak élelme. Márton segített, akinek tudott.

  Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen koldussal találkozott;   didergett, vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt, előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes  köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta, hogy ne fázzon.  

  A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:

  - Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?

  Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt.      Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:

  - Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz, beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem kell több vérontás.

  Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:

  - Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert Isten seregébe akarok beállni!

  Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett Kereszt volt a kezében,  s ha az ellenség meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.

  Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat épített, és gyógyította a szegényeket.

Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek.  Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal, akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne találják meg. Hirtelen eszébe jutott:

  -A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.

De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:

  -Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!

Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:

  -Éljen a püspök! Éljen Tours új püspöke!

  Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.

  Márton sokáig élt, és sok szegény emberen segített. Amikor meghalt, a koporsóját kivitték a temetőbe. Elterjedt a híre, hogy amerre viszik őt, azon az úton minden beteg meggyógyul. Két vak koldus éppen arrafelé ment, egyenesen szembetalálkozott a menettel, ami a koporsót vitte. S lássatok csodát! Ahogy a menet melléjük ért, az egyik felkiáltott:

  - Látok! Látok! Csoda történt!  Visszatért a szemem világa!

  Attól kezdve az emberek mindenfelé szobrokat, templomokat építettek az ő tiszteletére és hittek abban, hogy ezek  megvédik őket a bajtól.

  Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”

  A libasült mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit  kardjával kettévágott.   

A két kicsi bocs meg a róka

 

  Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról.

  A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

  Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban,s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, kerek,  zsíros sajt.

  - No, ezt megesszük mondták.

  Azzal megfogták a sajtot kétfelől, bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták.

  S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

  A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi , min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a

sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.

  - Elfogadunk bírónak, róka koma mondta a két kicsi bocs.

  - Akkor menjetek oda a bokor mögé! szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat, és addig ide ne

nézzetek, míg hármat nem vakkantok!

  A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen

hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s

nesztelenül odábbállott.

  A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem

vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett,

akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

  - Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna mondták. Azzal nagy búsan megindultak

hazafelé.

                                                                                                                               (Kolozsvári Grandpierre Emil)

A vajaspánkó   
Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:
    -Süss nekem, anyjuk, vajaspánkót!
    -Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincsen.
    -Eh, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.    
    Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.
    Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb, mindig messzebb. 
  Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.
  
    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Meg ne egyél sandaszemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked!  A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

     Vajaspánkó a nevem
     Elmondom eredetem:
     Magtárban sepertek,
     Kosárról kapartak
     Tejfellel kevertek
     Kemencén sütöttek
     Ablakon hűtöttek.
     Megszöktem az otthonomtól
     Gazduramtól, asszonyomtól
     Mért féljek nyúl tőled?
     Megszököm előled!

    S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott az ordas farkassal.
    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Meg ne egyél, ordas farkas! Szépet énekelek neked.  És fújni kezdte:

     Vajaspánkó a nevem
     Elmondom eredetem:
     Magtárban sepertek,
     Kosárról kapartak
     Tejfellel kevertek
     Kemencén sütöttek
     Ablakon hűtöttek.
     Megszöktem az otthonomtól
     Gazduramtól, asszonyomtól
     Megszöktem a nyúltól,
     Miért féljek farkas tőled?
     Mindjárt megszököm előled!

    S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a farkas szeme elől, mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben, s szembe jött vele a medve.
    Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.
    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Ugyan miért ennél meg, te tányértalpau?
    S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára.
   Miska bá pedig a fülét hegyezte.

     Vajaspánkó a nevem
     Elmondom eredetem:
     Magtárban sepertek,
     Kosárról kapartak
     Tejfellel kevertek
     Kemencén sütöttek
     Ablakon hűtöttek.
     Megszöktem az otthonomtól
     Gazduramtól, asszonyomtól
     Megszöktem a nyúltól,
     Ordas farkas úrtól,
     Miért félnék medve tőled?
     Megszököm mindjárt előled!
 
    S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.
    - Jó napot,  vajaspánkó! Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy! 
   De a vajaspánkó már rá is kezdte:

     Vajaspánkó a nevem
     Elmondom eredetem:
     Magtárban sepertek,
     Kosárról kapartak
     Tejfellel kevertek
     Kemencén sütöttek
     Ablakon hűtöttek.
     Megszöktem az otthonomtól
     Gazduramtól, asszonyomtól
     Megszöktem a nyúltól,
     Ordas farkas úrtól,
     Mackó Miska úrtól,
     Miért féljek hát tetőled?
     Megszököm könnyen előled!

    -Felséges ének! - szólt a róka.  Csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer!
    Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára és újrakezdte:
    -Vajaspánkó a nevem...
    Abban a pillanatban a róka-hamm! - bekapta.
                                                                                                              Orosz népmese - fordította: Áprily Lajos

 

A vityilló

 

Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
– Én a dunnyog-szúnyog.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
– Serényke-egérke.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak. Odaugrik a breke-béka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki vagy?
– Én a breke-béka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
– Alamuszi-nyuszi.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
– Én? A csalóka-róka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
– Gyere, lakjál velünk!
Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
– Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi, csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
– Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

                                                                                                          Orosz népmese - átdolgozta: Áprily Lajos

 

A kismalac és a farkasok

 

  Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
  - Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
  - Nem eresztelek bíz én, mert megeszel.
  - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
  A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre.
  Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:
  - Ugyan kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
  A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
  - Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.
  A kismalac beeresztette a két első lábát is: de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
  - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
  Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

  A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen, segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.
  Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
  Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
  - Forró vizet a kopasznak!
  A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott, kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.
  A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájának a farkasok!

                                                                                                                   (Arany László)

 

 

A kisnyúl és a csengettyűje

 

  Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.
  Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.
  - Nem adom én, eleget adtam már! - válaszolt a fa.
  Megharagudott a kisnyúl, s elment a fejszéhez.
  - Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.
  A fejsze a fejét rázta:
  - Nem döntöm én, eleget döntöttem már!
  Elment a nyúl a kőhöz.
  - Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  - Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!
  Nem boldogult itt sem a kisnyúl, s patakhoz járult hát.
  - Kérlek, patak, mosd ki a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  De a patak csak ennyit mondott:
  - Nem mosom én, eleget mostam már!
  Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:
  - Kérlek ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.
  Az ökör bődült egyet:
  - Nem iszom én, eleget ittam már!
  Majd a mészáros! - reménykedett a kisnyúl:
  - Kérek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  - Nem vágom én, eleget vágtam már!
  Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:
  - Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.
  - No, majd meglátjuk!
  A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

                                                                                                                               (Kolozsvári Grandpierre Emil)

 

 

A kóró és a kis madár

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
– Kis kóró, ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát!
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.
– Kecske, rágd el a kórót!
A kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.
– Farkas, edd meg a kecskét!
A farkas nem ment megenni a kecskét, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.
– Falu, kergesd el a farkast!
A falu nem kergette el a farkast, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.
– Tűz, égesd meg a falut!
A tűz nem ment falut égetni, a falu nem ment farkast kergetni, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.
– Víz, oltsd el a tüzet!
A víz nem ment tüzet oltani, a tűz nem ment falut égetni, a falu nem ment farkast kergetni, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.
– Bika, idd fel a vizet!
A bika nem ment vizet inni, a víz nem ment tüzet oltani, a tűz nem ment falut égetni, a falu nem ment farkast kergetni, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.
– Furkó, üsd agyon a bikát!
A furkó nem ment bikát ütni, a bika nem ment vizet inni, a víz nem ment tüzet oltani, a tűz nem ment falut égetni, a falu nem ment farkast kergetni, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.
– Féreg, fúrd ki a furkót!
A féreg nem ment furkót fúrni, a furkó nem ment bikát ütni, a bika nem ment vizet inni, a víz nem ment tüzet oltani, a tűz nem ment falut égetni, a falu nem ment farkast kergetni, a farkas nem ment kecskét enni, a kecske nem ment kórót rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.
– Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

                                                                                                                                                           (Arany László)

 

 

A tücsök és az egérke lakodalma

 

Tücsök kisasszony dalolva söprögette a szobáját. Egyszer csak kopp!- valami koppant a padlón. Tücsök kisasszony fölemeli azt a valamit, látja ám, hogy egy fényes ezüstgaras.

Jót nevetett örömében, aztán így töprengett:

" No, most mit vásároljak magamnak ezért az ezüstgarasért? Vegyek egy narancsot? Cseresznyét vásároljak?"

Végül is piros szalagot vásárolt az ezüstgarason, és a piros szalaggal a nyakában kiült az ablakába. Egyszer csak az ablak elé ért a bika.

  -Ó, de szép vagy Tücsök!- mondta. - Akarsz-e a feleségem lenni?

  -Először énekelj valamit! - válaszolt a Tücsök.

  -Buuu- Búúú. -bődült el a bika.

  -Brrr! Csúf a hangod! Hordd el magad! - pörölt Tücsök kisasszony, és a bika szomorúan odébbállt.

  Az ablak elé ért a ló, s az is mente feleségül kérte Tücsök kisasszonyt, de ennek bizony a lónyerítés sem tetszett. Eljött még lánynéz?be a szamár is, de hiába iázott, eljött a cica is, de hiába miákolt, eljött a kakas is, de hiába kukorékolt, eljött a béka is, de hiába brekegett, egyikük hangja sem tetszett a kényes kisasszonynak.

  Már esteledett, mikor Tücsök kisasszony ablaka elé ért az Egérke, s mihelyt cincogni kezdett, a kisasszony menten kijelentette:

  -Gyönyörű a hangod! Te leszel a párom, senki más! Gyere be hozzám, Egérke, nyomban megfőzöm a lakodalmi vacsorát.

Egérke bement a Tücsök kisasszony házába. Tücsök kisasszony tűzre tette a nagy levesesfazekat, s így szólt vőlegényéhez:

  -Most elmegyek cukros kalácsot vásárolni, addig te vigyázz a levesre!

Egérke meg úgy vigyázott a levesre, olyan buzgón leste, hogy egyszer csak belepottyant. Hazaért Tücsök kisasszony a cukros kaláccsal, keresi, szólítgatja az Egérkét, mindhiába, a vőlegény sehol. Egyszer csak látja ám, hogy a levesefazékban úszkál Egérke. No, több sem kellett, Tücsök kisasszony nagy hangosan sírni kezdett:

  -Levesbe esett a vőlegényem, brühühü!

A nagy sírásra odasietett, a bika, a ló, a szamár, a cica, a kakas, a béka, és együtt bőgött, nyerített, iázott, miákolt, kukorékolt, brekegett a síró-rívó menyasszonnyal.

Kiugrott Egérke a fazékból és megszólalt:

  -Miért ez a nagy zenebona?

No, tócsök kisasszony nyomban abbahagyta bús ciripelést, a bika a bőgést, a ló a nyerítést, a szamár az iázást, a cica a nyávogást, a kakas a kukorékolást, a béka brekegést: valamennyien körbetáncolták Egérkét, a vőlegényt , és valamennyien kaptak egy kanállal a lakodalmi levesből, és valamennyinek jutott egy harapás a cukros kalácsból. Tücsök kisasszony és Egérke esküvőjét azóta is emlegetik hetedhét országban.

 

 

Répa mese (orosz népmese)

 

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:

- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!

Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.

Ment az apóka, hogy kihúzza.

Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az apóka az anyókát.

Anyóka húzta apókát,

apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az anyóka az unokáját.

Unoka húzta anyókát,

anyóka húzta apókát,

apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

Bogárka húzta unokát,

unoka húzta anyókát,

anyóka húzta apókát,

apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta Bogárka a tarka macskát.

Macska húzta Bogárkát,

Bogárka húzta unokát,

unoka húzta anyókát,

anyóka húzta apókát,

apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta a macska az egérkét.

Egérke húzta a macskát,

macska húzta Bogárkát,

Bogárka húzta unokát,

unoka húzta anyókát,

anyóka húzta apókát,

apóka húzta a répát -

húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.